Kezedben őrzöd a végtelent
ó, a madarat ereszd el
fáj neki ujjaid rácsa
fájnak a lágy, meleg remegések
ó, azt a madarat ereszd el
hadd repítse mestermű-szárnya
a pusztaság ködén keresztül
hadd vigye el az éjszakába
hol az ég sarkán fellegek ülnek
tudd meg, a madarak mind kirepülnek
ilyen a természetük
ó, a madarat ereszd el
fáj neki ujjaid rácsa
fájnak a lágy, meleg remegések
ó, azt a madarat ereszd el
hadd repítse mestermű-szárnya
a pusztaság ködén keresztül
hadd vigye el az éjszakába
hol az ég sarkán fellegek ülnek
tudd meg, a madarak mind kirepülnek
ilyen a természetük
Amikor ezt írtam, 1982 vagy 83 volt. Jó sok évvel voltam fiatalabb, még elgondolni is sok, hogy mennyivel. Mit is tudtam meg azóta. Valami ilyesmit:
“A Világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadja be azt”
Éjszakának látja a világosságot, ő maga ettől sötét.
Tudata a sötétben tájékozódik, ettől önmagát világosnak gondolja.
A világosság nem kell neki, falakkal kizárja.
A sötétnek nevezett világosságba röppenni vágyót rácsokkal fogja meg.
Mit tehetek a sötétségben?
Átszelem az éjszakát.
szárnyamban szél
csőrömben harmat
keresem kelő nap sugarát.
www.bottyankatalina.blogspot.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: