Az alkotás önteremtő út – II

Mert mi is?

1. Megtalálni, ami pillanatnyilag a legjobb bennem (a mikrokozmosztól a makrokozmoszig valahol).
2. Megragadni és az alkotás eszközeivel létrehozni, hogy önmagamnak (világomnak) ez a része láthatóvá (érzékelhetővé) váljon, mint egy önálló létező – ezáltal máris finomítottam a a nagyvilágon is valamit.
3. Ekkor, ennek, mint egy eddigi világomon kívüli pontnak támaszkodva, az elkészült munka segítségével elkezdem “fölfelé húzni” önmagam egészét (a kép mint meditációs objektum, a vers mint varázslat) mindaddig, míg egészen nem érzem a támaszt.
4. Ekkor ez az eddig rejtett dolog a létezésben életet nyert.
5. Innen a folyamat újrakezdődik. Nem feltétlenül spirálisan, lehet, hogy elágazásokat épít, csatornákat, tereket, erőközpontokat: kozmoszt.
6. Ha a kép elkerül tőlem, új helyén folytatja az építést valaki más segítségével, egy másik kozmoszban. Kérdés, hogy ilyen esetben mi lesz azokkal a szálakkal, amik már nálam szövődtek meg. Nyilván nem szakadnak el. Egy személytelen, szabadságszerető helyen (ez lehet pont, sík, tér, erő, vagy valami új dolog, amit nem tudok megnevezni) összefüggenek, összefüggünk egymással.
7. Egyetlen reményem, hogy mindez a csakis jóra támaszkodik.