“A véletlent általában egy önmagát korrigáló folyamatnak tekintik, amelyben az egyik irányba történő eltérés ellentétes irányú eltérést idéz elő, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Az eltérések valójában azonban nem korrigálódnak”. – Részlet Sári gazdasági pszichológia dolgozatából.
Az önmagát korrigáló folyamatot úgy érthetik, hogy a “reális” valóság (=megszokott sémák) irányába korrigálja magát, holott nem: az absztrakt valóság az, ami a véletlenen át korrigálja a világképünket. Ez fontos. Amikor a véletlen “betör” a rendezett, biztonságos valóságba, (ami, mint tudjuk, egy agyi konstrukció, amihez hozzá alakítjuk az identitásunkat, ezzel együtt a személyiségszerkezetünket, a zsigeri reakcióinkat, azaz, a világképünket, és ezt folyamatos döntésekkel, értelmezési technikákkal fenn is tartjuk a végsőkig) szóval, amikor a “véletlen” betör ebbe a konstrukcióba, és kicsit megbolygatja, akkor van lehetőségünk újra szétnézni, és megragadni egy magasabb valóságképet. Ha ezt elfogadjuk, érdekes jelenség következik: helyettünk a környezetünk lesz az, ami manipulatívan, vagy akár erőszakkal figyelmeztetni kezd bennünket a helyes magatartásra: a világ visszarendezésére, mert ha mi nyitottak vagyunk, az ő rendezett életük is kinyílik, amit nem biztos, hogy vállalnak. Mégis, apródonként, megváltozik a világ, ha merünk utazni a véletlen hullámain.
Itt jön be, ami körül régóta forognak a gondolataim: a valóság részecske (rendezett, strukturált) és hullám (áramlatszerű) természete mélyén egy rezgés van, aminek a forrása, nos, ez az a bizonyos kapujanincs átjáró.
Viszont a véletlen érzékelése egy pillanattal hamarabb (intuíció) létezik, és hasznos képesség. Segít, hogy a kiszámítható, “rendes” világon túlnézzünk egy nagyobb igazságra, és kicsit kézbe kapjuk a sorsot.